Utcaleltár 2010

            Nemigen unatkoztak idén a honi hip-hop arcok, kivált a rajongóknak egy rossz szavuk sem lehet, hiszen mind a műfajban már régóta tevékenykedő ismert előadók, mind a feltörekvő, trónkövetelő fiatalok folyamatosan licitáltak egymásra hanganyagaikkal, némelyiküknek pedig még a letöltésen / egymásnak sutyi-mutyizáson felépített hazai hozzáállás falain is sikerült áttörnie, és szép eladásokat produkálnia.

Jó néhány korong kelthetett izgalmakat tehát, mindjárt itt van a Killakikitt formáció Tirpábbik fele, akihez személy szerint nagy reményeket fűztem, amikor évekkel ezelőtt hozzájutottam az interneten keringő dalkezdeményeihez, melyek szövegei azóta szállóigékké váltak. Vártuk is nagyon a későbbi Killakikitt lemezt, amely nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, tipikus példáját képviselve annak, hogyan lehet valamit túlzásba vinni, hogyan ronthatja el a túl sok íz a lényeget. Az MC-kaszabolós, vérfröcsögős, mindenkitmegb@szós anyagon egyszer sem bírtam végigmenni, de azért még egy esélyt adva Tirpának, beszereztem „Harc A Végsőkig” című szólóját, amelynek létrejöttében a Dopeman brancs segédkezett. Ezek alapján nem túl sok jót vártam, mivel Tirpát túl tehetségesnek tartom ahhoz, hogy mindenáron érvényesülni akarás kínjában ilyen emberekkel dolgozzon, és a mai napig nem értem miért kellett ennyire gengszterkedősre venni a figurát. A lemez ennek ellenére egészen tartalmasra sikerült, a szövegek frappánsak, és nagyjából olyanok, ami miatt hősünket megszerettük, viszont alkalmanként annyira direktek, hogy ha a sor közepénél megállítanánk a dalt, akkor is tudnánk, hogy mi lesz a rímvég. A hanghordozó talán legnagyobb erénye, hogy az előadó ezúttal velejéig őszinte, ezért még az önmagáéhoz képest egyébként visszafogott leosztásokat is elnézzük neki - nem próbál meg más lenni, mint amilyen, nem esik erős túlzásokba (mint a Killakikitt lemeznél), a történet pedig ez által meglepően hihető. Zeneileg azért vannak itt félreértések, hiszen bár minden tiszteletem a Dopeman féle élő hangzás jelenlétének, úgy érzem, nem sokat tesznek hozzá a hangzáshoz, bármennyire is igényességet akartak belevinni ezzel. Néhol kifejezetten laposnak érzem a zenei betoldásokat a fiúk részéről, a H.A.V. pedig sohasem fog olyan, szinte könnyfakasztóan eredeti lenni,  mint a rosszabb minőségű, innen – onnan összemintázott alapokon nyugvó elődje, amitől máig libabőrös leszek, ha hallom. Az új verzió szépen szól, jól van keverve, csak hiányérzetünk van, és nem tudjuk megemészteni – főleg, hogy Dopeman még bele is rondít (nem ebben a dalban kellett volna közreműködni). Viszont jót tesznek az alapoknak a régi iskolás betétek, utalások amelyek ugyan lenyúlás szerűek, de nem bánjuk, mert jól esnek.(pl: „Szégyeld magad”). Összességében hallgatható, mi több gengszterpalántáknak szerethető is lesz ez a lemez, csak jó lett volna még kirabolni pár embert, vagy eladni néhány alufóliás pakkot, hogy több pénz maradjon a borítóra, mert az nagyon alacsony költségvetésből készült, és egy ilyen kaliberű tehetségnél ne ezen spóroljunk már.

            Meglehet nézni például az új Wacuum labor kiadványt, hiszen elborult fejvadászaink idén egy egészen exkluzív dupla Cd.-vel leptek meg minket A „Bagolyköpet” egy az egyben a tavalyi „Aludnifogtál” anyag testvére, ezért remek ötlet volt egybegyúrni őket, és egy szokatlanul igényes kiadásban a hallgatóság elé bocsátani. Első hallgatásra ugyan az volt az érzésem, hogy a korong megpróbálja másolni elődjét, s annak váratlan sikerét meglovagolva további érdemeket szerezni, de később megenyhültem, mert végül is a srácok nem hazudtolják meg önmagukat, és ehhez értenek a legjobban. Káosznak tűnő rendezettség, skizofrén tudatosság vonul végig a lemezen, amely érzésem szerint zeneileg jóval összeszedettebb, mint elődje, hiszen itt már gátak nélkül hagyták kibontakozni a kilencvenes évek „Multcore”-i hangzását. Külön piros pont annak, aki felgitározta a riffeket, így kell ezt csinálni emberek, csak semmi műanyag (az úgyis könnyen olvad).A nem hiába emlegetett egykori HC bandák (Helmet, Sick of It All, Suicidal Tendencies, Faith no More, stb) neveinek hallatán jómagam is nosztalgia libabőrözésbe kezdek. Bobafett és Bobakrome a hazai hip-hop elengedhetetlen kelléke, olyan szükséges plusz, amely érdekessé színesíti a palettát. A közönségnek legvalószínűbben a „Csodapistilát” vagy a „Kirakatváros” fog bejönni, mindazonáltal jól jön a szövegkönyv, mert néhol azért belevisznek a zavarosba.

            Megpróbálja ezt megtenni Busa Pista is, akinek hihetetlen módon még csak most jelent meg az első szólólemeze „Gyémántfater” címmel. Mondjuk, aki kicsit is otthonosan mozog a pesti éjszakában vagy a nyári fesztiváldömpingben, az egészen biztosan elcsípte már régi iskolás szövegládánkat egy Irie Maffia, Zuboly, PASO vagy Brains koncerten, úgyhogy nincs mire panaszkodni. Busa Pista a hazai hip-hop olyan megkerülhetetlen, emblematikus figurája, mint Robert Rodriguez-nek Danny Trejo. Az első hazai Rap Jam-ek idejéből startoló őskövület MC fejlődését jómagam (akinek volt módom anno együtt szerepelni vele különböző fórumokon) figyelemre méltónak mondanám, hiszen ő az az ember, aki talán a legtöbbet adott fel az életéből az általa szeretett művészetért, és a lemezt hallgatván nem kétséges, hogy megérte. A tucatnyi közreműködés után végre eljött Pityu ideje is, de mégsem egy előre eltervezett koncept albumot kapunk, hanem az idővel összegyűjtött gyöngyszemek, de persze új szerzemények is vannak a Cd-n, amelynek ez esetben egészen szokatlan felépítése van. A dalok, vagy sok esetben csak szösszenetek, verzék meglehetősen rövidek (27 track), viszont annál tömörebbek, hiszen a rímágyú leginkább a magánhangzó hadserege segítségével támad. Ez a fajta szöveglátás ilyen mértékű kihasználása igen ritka kishazánk MC dzsungelében, véleményem szerint ő az egyetlen aki ilyen összetett módon, ennyire hosszú távon, akár egy lemezen keresztül végigviszi ezt úgy, hogy nem unalmas. A más előadóknál megfigyelhető szövegkörnyezeti kényszeredettség nála elhanyagolható, ráadásul két sorral arrébb egészen biztosan odarak. Igaz, olykor már soknak, sűrűnek érezhetjük a mindenhol rímeket, viszont a szövegek szórakoztatóak, az egyszerű józan ész nyelvén szólnak, mégis olyan játékossággal, amely igenlésre késztet. Nehéz is lenne példákat hozni, mégis talán a „Nem mind1” című – szerintem azóta már ópusszá avanzsált – track-et emelném ki. A skit-ek is szórakozatóak, a megfelelő helyen, ügyes régimódiasságukkal adnak ízt, bár a zenéknek azért érezhetően csak mellékszerep jutott. (Emellett a Scratch-ek kiválóak) Pista már nagyon megérdemelte ezt a lemezt, és a közönség is jól jár, hiszen olyan eredeti hip-hop iskolát kap kézhez / fülhöz, amely kapcsán nem árt elgondolkodni, hogy honnan is jöttünk. A borítóval egészen biztosan megküszködnek a rövidlátók, a hanganyag viszont bevisz a dzsindzsásba.

            Lassabb ütemben továbblépve bólogathatunk pár hete Norba „Agykontroll”-jára, amely továbberősítheti legnyugisabb rapperünk pozícióját az élmezőnyben. Noha a lemez elején „csak” a szokásos Norba érzést kapjuk, a közreműködők megérkeztével felduzzad az energia, izgalmasabbá válik a történet, amely közben hangzásban is professzionálisan van keverve. Megfogható erő mozog a keverőpult mögött, a dalokban meg lassan folyik a tanítás. Érdekes, hogy a zenéket majd mind különböző producerek készítették, mégis érezhető, hogy mind Norbának készült, így végül egy rendezett egészet kapunk harmóniailag Ugyanakkor ez korán monotonná, andalítóvá válhat, de aki szereti ezt a fajta lüktetős-lecsapós zeneiséget, annak garantált siker. A közreműködők rendben vannak (gyakorlatilag a hazai Hip-Hop krémjének jó részét sikerült összehozni), Szilárd és az NKS kiemelkedőbb. Caramel előadása viszont nem tetszett, pedig a dal amúgy meglepően rendben van, csak valahogy máshogy szól, mint kellene. Néha csúszásokat, megbicsaklásokat éreztem benne, ennek ellenére Caramel tehetsége megkérdőjelezhetetlen. Norba ismét gurított egyet, és hatost dobott, a továbbiakban is ilyen sikereket kívánunk.

            Ezek után már csak egyetlen együttesnek lehet esélye a nemsokára esedékes év végig díjkiosztón, az pedig nem más, mint a pécsi Punnany Massif különítmény, akik immár élő zenekarral a hátuk mögött, valamint egy dupla lemezzel próbálják meg az erős mezőnyből való kitörést. Minden esélyük meg is van erre, hiszen zeneileg egy olyan komplex tudatossággal, virtuóz technikai tudással felépített élményt kapunk, amely majdhogynem egyedi a hazai zenetörténelemben, de a hip-hop-ban legalább is biztosan. Ez a fajta igényes hangszemlélet csak keveseknek adatik meg világszerte, ezért igazán büszkének érzem magam, hogy ide tartozom. Ezúton meg is köszönném minden, a muzsikához valamelyest értő társam nevében ezt az élményt, remélem mások is hasonlóan látják majd. A magabiztos játék színes motívumokkal söpör végig a lemezen, a scratch-ek feldobják még az i-re a pontot, és az alapok bizony bárhol megállnák a helyüket a világon. Sajnos azonban itt is az anyag tömörsége megy a dolog rovására, mint Norbánál, ez pedig ráadásul dupla Cd-s kiadás, tehát van mit hallgatni bőven. Én azért a felénél pihentem egy kicsit más jellegű zenével, mert hatalmas a téma. A szövegek persze okosak, színesek, masszívan figurázzák ki az életet, viszont ez tényleg maratoni táv, ez már a nagyok játéka.

            Kíváncsian várom hát a szavazás eredményeit a Legjobb Album kategóriában, hiszen a fent említetteken kívül idén rajtolt még el végre a második AKPH mogul, amelyre a régóta készülő lemezek szindrómája nyomta rá a bélyegét, de még így is magasan esélyes - másrészt ott volt a számomra üde színfoltnak tűnő Jam Balaya album. Nem rég pedig már istenítettem a Káva lemezt, amely a zene és a szövegtechnika arányait tekintve még mindig a legközelebb áll a tökéleteshez, amely az lenne, ha összemosnánk Busa Pista rímparkját a Punnany Massif  hangzásbéli szemléletével. Döntsön a hallgatók ízlésbeli hozzáállása..

 


Megrepedt diszkógömb

avagy Balaton Sound 2010

            2007 Július eleje óta nagyjából 365 naponta elfog egy bizonyos érzés, ami most már úgy tűnik megváltoztathatatlan: ilyen időközönként lépek ki ugyanis a Balaton Sound fesztivál nagykapuján végleg, és a több napos dzsemboré után hazafelé tartva szélesen mosolygok ugyan – de keserű szájízzel.

            Merthogy mindig akad valami, ami végül elrontja a hangulatomat, és nagyokat hümmögve, szomorúan konstatálom, hogy idén sem jött össze az Év Bulija címke felragasztása a Zamárdi szabadstand területére, akármennyire akartam is. Pedig most már majdnem sikerült, ám a célegyenesben jó nagyot taknyolt a szervezés úgy vasárnap hajnal egy körül. De addig azért nagyjából minden rendben ment. Jómagam is elkövettem ugyan két hibát: otthon felejtettem a naptejet és a füldugómat. Mondjuk az előbbi problémát simán megoldották a Niveás lányok a bejárattól nem messze (habár elég nehézkesen nyitottak ki délelőtt 10 körül, de ezt nézzük el, elvégre itt mindenki party animal-lá vedlik négy napra), utóbbiról viszont akár milyen furcsán hangzik, nem árt gondoskodni, ha az ember a Burn Arénával párhuzamos utca túloldalán kempingezik, ami gyakorlatilag úgy ötven méteres távot jelent a legszélső hangfalaktól. De hát nem aludni jöttünk ugye, noha nem árt pihennünk napközben, hogy estére is bírjuk szuflával. Én például minden délelőtt tízkor kezdtem a maratont: először csak a nap, aztán meg az újonnan érkező (és mély sajnálatomra a Finnlandiát leváltó) Nemiroff vodka szívta az energiámat. (hiába, ha egyszer ők fizettek többet). Az emberek idén nehezen tértek magukhoz: akadt olyan elvetemült, aki inkább kosárlabdázott a 35 fokos hőségben, mialatt néhány méterrel arrébb az MR2 színpadon ment a minimal. Amiből nem is kevés volt az idén - úgy látszik keményen bedurrant a szcéna hazánkban, és a jó öreg progressive house végleg bedobta a törülközőt, immáron tehát a minimál a divat. Meg minden más, amiből pénzt lehet csinálni. Mondjuk be lehet ágyazni egy Rádió 1 sátort is (már tavaly is volt-hatalmas nagy fekete pont), hiszen a sok 16 éves bugrisnak is veretni kell valamire – leginkább félkommersz, egyévados slágerekre mindenki istenkirálya, Hamvai PG bácsi egész délutános előadásában, természetesen az elmaradhatatlan Miami Heat trikóban, húsz éve lejárt alámondásos stílusban. Hurrá. Nem baj, ha nem volt elég a trágyából, ott van még szombat estére szuperkúlmájer David Guetta is, akit én személy szerint ránézésre fejbeb@sznék a saját lemeztáskájával, de legalább jól keverne. Igaz, ő az, aki megint plusz ötezer suttyót jelentett alsó hangon is a szervezőknek. A nagyszínpad előtt már az egyébként kirobbanó lendületben lévő Pendulum alatt soha nem látott tömeg hömpölyög, így aztán le is kell zárni az oldalsó átjárót. Egy idő múlva a nép csak azért nem duzzad tovább, mert feltartja a Balaton partja, és az ott állomásozó alkalmi bárok. A kis köcsög szőke aztán igazából játszhatta volna akár a Barbie Girl-t is, a nép így is úgy is bekajálja, merthogy Guetta egy brand, egy termék, amit most lehet jól eladni, teljesen mindegy mennyit ér. Gondolom azért megvoltak az általa mindenféle álcázás nélkül, pofátlanul lenyúlt átdolgozások, amire lehetett bepisilni (nem tudom, az embereket miért nem zavarja, hogy újra felmelegített moslékot kapnak, mikor megvan a lehetőségük, hogy eredeti, egészséges hangmintákkal tömjék a fülüket más helyszíneken). De hát „The World is Mine” – vallja mindenki, miközben beleolvad a szürke tömegbe, én meg szerencsésen távol tartom magam az MR2 oldalán, ami egyébként idén meglehetősen gyatrán szól, nehogy a nagyszínpad rovására menjen, és gyakorlatilag csak este nyolc körül kezd el mozgolódni a tömeg előtte, amúgy egész délután pangás van. Pedig a fellépők ígéretesek, ugyanolyan, sőt időnként még színvonalasabb minimal is megy, mint a vele párhuzamos T-Mobile színpadon, amely viszont tetemes előnnyel rendelkezik, lévén, hogy már reggel 7 kor kezd, így hát az előző esti túlélő robotok ott is ragadnak vagy délig. De azért az ember megtalálhatja, amire vágyik, csak most már keresnie kell. A Chemical Brothers-e egy időben például óvatlanul belefutok a Die Antwoords nevű dél-Afrikai anti - pop / rap trióba, akikhez hasonlót húsz éves zenei pályafutásom alatt sem láttam még. A tömeg őrjöng is rendesen, én meg szégyellem magam, hogy még nem hallottam róluk. A felállás a következő: a frontember Ninja egy rendszertelenül széttetovált nyurga csontkollekció ontja elől a rímeket olyan 3000-es fordulatszámon, egy szál hawaii alsónadrágban, tökmarkolászás, faroklengetés, minden. Kicsit cockney akcentus, elöl aranyfogak, jó koordinációs készség. Mellette Yolandi, a kb 150 centis szőke cica arany pufidzsekiben, ezüst lakknadrágban, percenkénti átlag 30 seggrázással, mellbedobással, dél Compton-i négereket megszégyenítő mothafuckázással, keménykedéssel, nagyjából hatéves kislányok hangján. Hátul Dj Hi-tek, akinek sziluettjén át egy bekokszolt cerkóf majom rugalmassága sejlik csak át. (A végén meg is kergetik egymást a színpadon) A produkció zeneileg is leírhatatlan, minimal zenékre angolul – afrikaiul rappelni, azért nem semmi, héha azt érzem, hogy valamelyik ’90-es évekbeli gagyi pop alapját hallom – mégis jólesik. A társaság négyszer (!!!!) visszatapsoltatik, nem érdemtelenül. Rajtuk kívül az Irie Maffia hozza a kötelezőt, Busa Pista remek formában, egyre nagyobbakat derülök a hangosító pult mellett, Mc Columbo-t pedig immár Hungarikumnak kellene nyilvánítani, annak ellenére (és pont ugyanezért), hogy hangjával simán legyalázna egy-két kingstoni belvárosi arcot is. Előző napon Tricky még mindig szanaszéjjel, szinte már ránézni is rossz, de a mikrofont azért nem nagyon engedi el (puffog is rendesen), csak ha hátat fordít a közönségnek pár perce. Igazából a basszeros csajnak jár a piros pont, aki végigkeménykedi a másfél órát, mutatja is rendesen a kamerás kollega. Lassan elérkezem a lényeghez: Paul Kalkbrenner szettjét várjuk pár ezren a Burn Aréna ibolya illatfelhővel kikent padlóján. Az előjelek nem csalnak: a kivetítőkön három nap alatt egyszer sem látom reklámozni ezt a bulit, igazából csak a „nagy” nevekre koncentrálnak, a szervezők láthatóan nem veszik elég komolyan a német underground sztár dj-t, és súlyosan alulértékelik az iránta való érdeklődést. Pedig én rutinosan már egy órával kezdés előtt bent vagyok, és takarom a hátsó sarokba folyamatosan érkező motyózókat. Aztán egyszer csak elkezdenek bemászni az emberek a sátor alján, már-már megpróbálják felszedni az egyik oldalrészt, aminek következményeként kissebb street fight alakul a biztonságiakkal. Főbejárat bezár, hely megtelt, csak egy kiút van. Ahogy Paul késik, úgy fogy a levegő és a hely. Mire egykor elkezdi, ez a szám mindkét esetben nullára redukálódik. Nagyjából háromezer ember reked kint – van olyan is, aki csak ezért fizette be a pofátlanul felemelt napijegyet. Mivel táncolni és megmozdulni nem lehet, fél óra alatt kijutok a tőlem húsz méterre lévő kijáratig (az méterenként olyan másfél perc), hogy szolidaritásból bulizzak a kint rekedtekkel. Végül a fesztiválon kívül az utcán hallgatjuk végig az előadást, tized olyan hangon, de ott legalább nem szól keresztbe más színpad zaja, ami egyébként is jellemző a fesztiválra. A túlzsúfoltság miatt ugyanis nem mindegy hova ülsz le sörözni, vannak helyek ahol egyszerre három stage programja is bekéredzkedik a hallójáratokba.

            Morcos vagyok. Nem is kicsit. A Balaton Sound első évben nagyot dobott. A semmiből jött, és egyből tarolt, mert létrejötte immáron szükségszerűvé vált. Aztán persze híre ment, hogy van egy jó nagy cukormázas torta a Balaton partján. A második évben így már azok is megkóstolhatták, akik nem hitték el, hogy elsőre működik. És itt húzzunk meg egy nagy piros vonalat, mert innentől kezdve jön a hígulás, meg az hogy boldog-boldogtalan megjelenik ott, ahol nem kellene. A fiúk-lányok persze nagyon szépek, de minek is? Azért, hogy miközben a nagyszínpadon a világ egyik legjobb együttese, a Chemical Brothers szakít, addig a szélső pultnál cicamica sminkeli magát, míg Johhny kikéri a koktélt. Mindezt háttal a színpadnak. Szomorú, hogy minden a pénzről szól, és ami érzés az első két évben volt, elveszett. De jövőre lesz még nagyobb haszon, még több ember, és ezzel visszafelé arányban természetesen  még kevesebb színvonal. Mert a helyből most már kihozták azt, amit lehetett: a helyszínek tökéletesen és igényesen meg vannak tervezve, semmi hiba: igaz, ha nem érkezünk elég korán, azért a zöld puffokon vagy a fehér lengőágyakon jó eséllyel Claudia Shiffer valamelyik unokahúgát találjuk, helyet már nem. Az csak a sznoboknak jár.

Színházajánló /
Hoppart Társulat: Chicago


Nem rajongok a musicalekért. Egyátalán. Talán túl sok nekem a műfaj kapcsán előtérbe helyezett zene meg a tánc, és túl kevés a párbeszédes megfejtés, ami számomra sokkal konkrétabb művészi élményt ad. Mindenesetre úgy indultam el a Hoppart Társulat legújabb produkciójára, hogy előző nap egy kulturális műsorajánlóban nagyjából már felvázolódott a darab képe előttem - kicsit húztam is a számat, majd végül az idáig szerzett pozitív tapasztalataim élménybuborékjaitól felbátorodva, bizakodva lendültem el mégis, hiszen a társulat eddig még soha nem hibázott. Most sem.
Mert nem kell ám ezeket a srácokat félteni, ellentétben a honlapjukon feltüntetett nyitószöveggel. Nincs itt semmi baj kérem. Legyen szó bármilyen témájú dramaturgiáról, meséről, filmről vagy épp musicalről ők megoldják: könnyedén átformálják saját látószögükre, beleolvadnak, magukévá teszik, majd zseniális módon produkálják tovább a közönségnek. A Színház és Filmművészeti Egyetemen 2007-ben Ascher Tamás és Novák Eszter osztályából startoló társulat számot tevő szerződések hiányában kicsit a szerencsének is köszönhetően maradt együtt, ám úgy tűnik, ez más hasonló próbálkozásokkal ellentétben remekül beválik. Talán ez a kohéziós erő a titok, talán ebben rejlik a Hoppart igazi hatásmechanizmusa, hiszen a csapat tagjai láthatóan jól ismerik egymás minden rezdülését, mozdulatait, minek folytán tökéletes összhang uralkodik a színpadon minden tekintetben: egyetlen pillanatra sem lehet megingatni őket, a szövegek pontosak, a folyamatok precízen kidolgozottak, néha már nem hisszük el, mennyire felkészült az egész brigád. De azért ne feledkezzünk meg egy másik súlyos fegyvertényről sem: ezek a fiatalok mindegyike száz százalékos elszántságot mutat a művészeteket illetően - majd mindegyikük zenél valamilyen hangszeren, kiválóan énekel több szólamban is, ha kell, és ez által egy olyan színházi kép, forma alakítását vállalják, amely valóban egyedi jelenség a hazai színpadokon. Így hát persze Watkins „Chicago”-ját is meglehetősen szokatlan értelmezésben hozzák újra felszínre: az Átrium mozi aulájában kezdődő műsorban legalább 15 különböző féle hangszer szólal meg, és némelyik még egyedinek is mondható, sőt a szintetizátorhangzások kompozíciói is érett, tapasztalt zenei ízlésről árulkodnak. Mondom, nem rajongok a musicalekért, az énekes táncos darabokért. De ahogy ők csinálják, az még a legfinnyásabb kritikusokat is csendben maradásra készteti, egyébként meg messzemenő tisztelet a zenei rendezőknek, Kákonyi Árpádnak és Matkó Tamásnak is. A virtuóz színészek (akik hovatovább saját maguk szeretik megzenésíteni darabjaikat) kicsit azért belenyúltak az angol dalszövegekbe is, így aki némi jártasságot mutat a nyelvet illetően, az plusz 10 százalék élményt kap a hunglishba rejtett poénokért, aki meg nem, annak marad a fergeteges előadásmód, amely kapcsán minden színész ad nekünk egy szeletet a tortából: Mátyássy Bence hozza a szokásos vicces, mindig valamiért küzdő, szánalmas de azért szeretni való figurát, amely a Nemzeti „Mein Kampf”-jára emlékeztet (habár ott feszesebb volt), és amely remekül illik hozzá – igaz talán neki kevesebb arca van, mint a többieknek, de minden másodpercben a tökéletességet érezhetjük, és mindig jól ki van találva a karaktere. Herczeg Tamás egyszerűen vérprofi: tudatos és elszánt, most kevésbé komikus jelenség, mindazonáltal az előadás megingathatatlan betonoszlopa. Polgár Csaba változatlanul a hazai színjátszás egyik legnagyobb ígérete számomra, ő is bármit képes eljátszani, és most fúvós hangszereken is bemutatta tudását, nem beszélve a darabot végigkísérő magyaros ízről, amely koreográfiailag leginkább az ő táncával csúcsosodott ki, de persze a többiek is rendesen odatették magukat nem kis fizikai teljesítményt nyújtva. Kezdés előtt fél füllel hallottam, ahogyan két idősebb hölgy nemtetszését fejezi ki az első félórában eltöltött viszontagságok miatt – már ami az ülőhelyeket illeti - de azt gondolom, hogy azok után, amit a Hoppartosok fizikailag leműveltek két óra leforgása alatt, igazán semmiség az a kis álldogálás. Különösen, hogy a játék mindenütt folyik: nem csak a mozi aulában és később a belső teremben, hanem a bejáratánál (azért a jelenetért külön piros pont), a büfénél és egyéb szóba jöhető helyeken. De ez már talán nem is annyira meglepő, hiszen a társulat mindig megpróbálja betölteni az egész teret, felhasználni, amit lehet helyben, és ez remekül megy is nekik. A lányok továbbra is olyanok, mint Pókerben a Joker: Radnay Csilla eszményi játékot nyújt, Kiss Diána Magdolna kisugárzásába még mindig szerelmes vagyok, Bánfalvi Eszter elbűvölő, Roszik Hella mellei pedig szépek és formásak, köszönjük szépen. Meg kell még említeni Friedentál Zoltánt, akit jómagam most láttam először a Hoppart színeiben, és persze egyből átugrott vagy másfél méterrel a képzeletbeli mércémen, hiszen bravúrosan billentyűzik, korrektül énekel, és a vége felé még volt egy egészen extrém magánszáma is a hangszerekkel. A jelmezek olyanok, mintha Frédi és Béni belenyaltak volna a rumpuncsos tálba, és a „másik” szekrényből öltöztek volna / a tánc magyaros, csattogós-csettintős / a zene pedig annyira filmszerű, hogy simán ki lehetne adni egy külön OST-t a darab kapcsán – már megéri.
Mindet összevetve csak gratulálni tudok a csapatnak és persze Zsótér Sándor rendezőnek, meg mindenkinek, aki részt vett a produkció létrehozásában - nagy erőkkel várjuk a folytatást. Mert most már nem kérdéses, hogy a Hoppart a hazai színpadok egyik legerősebb jelenségévé nőtte ki magát - aki járt már náluk, az tudja, aki még nem, és szereti a színházat, az jobb, ha pótolja a hiányzást, mert csodálatos élményekről marad le. Számomra a Hoppart Társulat a Krétakör feloszlását követő űrt betöltő hiánypótlás, ha úgy tetszik a következő generáció underground de egyben mainstream iránya is.Hajrá!

 

Lemezajánló: Káva*Egypontnulla

Valószínűleg nem én vagyok a legmegfelelőbb ember ennek a lemezkritikának a megírására, minthogy kiábrándultságom a hazai hip-hop kultúrából az abban magam részéről is eltöltött tizenöt évnek köszönhetően mára jelentős méreteket öltött, de legyen ez az én gondom. A tatabányai Káva a 2009-es év utolsó napján megjelent lemezével mindent megtett, hogy ez ne így legyen, és valószínűleg az év legjobb produkcióját készítette el a műfajban, megőrizve bennem ezáltal a pislákoló reményt, hogy még nincs minden veszve.

A lemez olyannyira telitalálat, hogy hatásának hullámait vélhetően még évek múlva is érezni fogják azok, akik erre érdemesek. Márpedig belőlük nem sok van, hiszen naponta nagyjából három új együttes nevével lehet találkozni a világhálón, akik részesedni kívánnak a magyar rap muzsika amúgy sem túl nagy tortájából. Nekik idén januárban észre kell majd venniük, hogy a sütemény tetején lévő marcipánkoronát a fent említett együttes készítette. Nem akarok további szuperlatívuszokban beszélni, a lemez első hallgatásra csakis az eddigi mérföldkőnek tekinthető 2003-as ?Akkezdet? albumhoz mérhető több szempontból is. Zeneileg ugyan szükségszerűen jóval egységesebb az anyag, amit betudhatunk az időközben eltelt hat-hét évnek, meg a zeneszerkesztés felfejlődésének a ?96-os Atari loopok óta, ráadásul az azokért felelős El Magico ügyesen rá is érzett a hangulatok egységére. (még a ?Volt egyszer egy vadnyugat? témát is élvezhetően tálalja) Ez a lemez mégsem a zenei alaptoktól kemény, merthogy a szövegek lekaszabolják a dalokat, ezért könnyed, mégis elgondolkodtató táptalajra van szükségük. A beat pont annyira üt, amennyire még nem harcias, a hangulatfoszlányok nyugodtan ölelnek körül, hovatovább itt még az általam egyébként vércikinek tartott piano használatát sem kifogásoltam. Szép hangok, sablonoktól mentes átfedések, igényes munka, nem unatkozunk, a final scratch-ek pedig nyilván a helyükön vannak. Jó hallgatni ezeket a mintákat. A lemez lelke mindazonáltal mégis a szöveg, amely szembeötlően frappáns, ötletes, lendületes és egyedi. Persze ezúttal sem tekinthetünk el a már említett ?kezdeti? hatástól, hiszen ez a lemez sem így jött volna létre, ha amaz nem előzi meg. Ennek ellenére a jelenlegi legtechnikásabb szövegvilággal megspékelt, okos szlengekkel és megmosolyogtató szófordulatokkal telezsúfolt élményt kapunk, amire senkinek nem lehet egy rossz szava sem, sőt! A káromkodás annyi, amennyi, az arcoskodás pedig nem lépi át azt a határt, ahonnan kezdve már cinkes a tartalom és a semmitmondás aránya. A társadalomkritika megfelelő mértékben ömlik ránk, nekem személy szerint 32 évesen már kicsit ugyan túl megfejtős, de ez megint csak legyen az én gondom, valahogy én már kinőttem ebből a világból, van akinek viszont pont erre lehet szüksége. Erkölcsösebb hallgatók nyilvánvalóan kifogásolhatják a szövegvilágot, viszont nem is ők fogják megvenni a lemezt, hanem mindenki más, aki ki van éhezve a jófajta magyar rap-re, mert úgy tűnik mégis van olyan. A közreműködőknek is fel volt alaposan adva a lecke, ezúttal nem hivatottak erősíteni a produkció fényét, inkább csak kiegészíteni. Érezhetően nem is nagyon van rájuk szükség, de azért a záró bonusz dal erősen ajánlott mindenkinek, mint Mexikóban a chilli szósz. Nehéz eldönteni továbbá, hogy a főszereplők közül ki viszi a prímet, a srácok ugyanis annyira egymásba lettek teremtve, mintha ennek természetszerűleg így kellene lennie. Nekem FURA kicsit erősebbnek hat, valahogy élesebbek a szövegei, de ez csak minimálisan érezhető ki a tökéletesen egybeforrt alkotásnál.

Nehéz kivenni ezt a Cd-t az autó Cd lejátszójából: amikor már megérkeztünk valahová, szinte biztos, hogy ki nem szállunk, míg az éppen forgó track-et végig nem hallgatjuk legalább, mert  addig úgy sincs erőnk kihúzni a slusszkulcsot.. Nem kérdés, hogy ezeknek az arcoknak nem kell részt venniük a soron következő nyolcvanadik hip-hop tehetségkutatón, maximum, mint zsűritag. Az úgynevezett magyar hip-hop számomra továbbra is haldoklik, ám íme a kivétel, amely erősíti a szabályt: ezt a korongot nagyjából csak Saiid és Újonc tudhatja majd felülmúlni, ha egyszer kijön az új lemezük 2013-ban. Addig ez a szint. Köszönjük az élmén

Tribe / Patrióta Magazin 2010 január

 

Fonnyadt Saláta avagy

Fankadeli - Magyar Földre Lemezajánló (?)

Megmondom őszintén kevés megjelenést vártam mostanában annyira, mint Fankadeli új lemezét, hiszen az utóbbi másfél évben a személyét és munkásságát övező, igencsak vegyes érzelmeket keltő zűrzavar alapos indokot szolgáltatott arra, hogy valami értékelhetőt tegyen le a magyar hip-hop asztalára. Sajnos nem sikerült.

            Ehelyett egy olyan albummal örvendeztette meg leginkább tizenéves valamint politikai identitászavarral küszködő idősebb rajongóit, amelyet jómagam, a műfajban való 15 évnyi tevékenykedés után meglehetősen kiábrándítónak tartok, s többek között az ilyen termések miatt érzem úgy hogy a hazai hip-hop kifulladt, önmagát ismétli és boldog ? boldogtalan öncélú játékszerévé vált. Feri lemeze legalább is kiváló példa erre, így hát nem is csodálkozom, hogy már vagy fél éve nemigen hallgatok magyar rap zenét. Bő másfél évvel ezelőtt például az általa üzemeltetett, sokak által ismert Salátamagazin weboldalán külön menüpontot hozott létre ?Rapháború? címen, ahová az óta is szorgosan gyűjti azokat az írásokat, amelyek az ő vélt és időnként valós sérelmeit tartalmazzák. Olyan kisebb méretű összeesküvés elméletek ezek, melyeken eleinte mosolyogtunk, ma már viszont túlzásnak érezzük. Feri egyébként nagyon szeret véleményt mondani bármiről, viszont ha vesszük a fáradtságot és végigolvassuk terjedelmes blog bejegyzéseit, akkor gyakran támad olyan érzésünk, hogy indokai mondvacsináltak, és nem egyszer a paranoia határát súrolgatják.  Egyébként szándékosan használom becses keresztnevét, hiszen ő maga is számtalanszor teszi ezt egy-egy dalban, ami számomra ilyen szinten már zavaró A ?Rapháború? pedig tovább szedi áldozatait. Legalább is részéről, hiszen nemrég kijelentette, hogy a ?harcot nem adják fel?, és úgymond meg fogják változtatni a hazai undergroundban uralkodó, az ?kábítószerekről és a szexről? szóló mentalitást, a jelenlegi hip-hop elit által képviselt hozzáállás pedig ?össze fog omlani?. Ezzel egyben el is ismeri, hogy ő nem tartozik az ?elitbe?, és érezhetően nem képes feldolgozni, hogy fakó népszerűsége más okokban keresendő, mint szakmabeli nagyszerűsége. Az elmúlt évben hihetetlen energiákat fektetett abba, hogy az ?ellenoldal? bármely lépését a maga javára fordítsa, kivesézze ? igaz mostanában inkább csak szélsőséges politikai véleményét próbálja ráerőltetni a fogékony hallgatóságra, miközben pont arról beszél, hogy milyen káros a hazai rap előadók erőszakot hirdető szövegvilága. Ha csak fele ennyi energiát fektetne tehetsége gondozására, lemezeinek középszerűségének javítására, vagy szövegtechnikájának sok-sok olvasás által történő fejlesztésére, már jól jártunk volna. De az egyre inkább bohózattá váló színjátékban ő az egyik főszereplő, mely érezhetően jót tesz karrierjének. Feriben egyébként is nagyra duzzadt a megváltástudat, ám sajnos mára jórészt, az egyenlőre még csak B kategóriás ?katonák? maradtak mellette, (tisztelet a kivételnek) akiknek jócskán fejlesztésre szoruló ?egyen rap-technikájával? bizony badarság háborúba vonulni. Noha néhány éve még az általa alapított Nightchild kiadó szép reményekkel startolt, maga köré gyűjtve a már akkor is nívósnak számító jó néhány hazai underground előadót, sajnálatos módon a kezdeti lelkesedés számos, azóta sem teljesen tisztázott nézeteltérés miatt, az előadók és a ?kiadófőnök? között ? lelohadt. Így hát a Nightchild soraiból szépen sorban szállingóztak hazafelé a jól csengő nevek, s mára igen terjedelmesre duzzadt a vele hadban állók listája: Siska Finuccsi, ArtosCsaba, Riddler, TM, Mc Gőz, stb.

Ennek okait valószínűleg csak az érintett felek tudhatják igazán, mindenesetre erősen érezhető a Fankadeli által kreált disszonancia, hiszen az óta is számos más előadót ?betámadott?, ( a zsenialitás határait már - már felülről súroló Punnany Massif vagy a AKKezdet Phiai soraiban álló Said bekóstolása már egyenesen mosolyra sem fakaszt)  olyan  indokokkal, amelyek leginkább a személyes meggyőződéseihez köthetők, nem pedig szakmai szempontokhoz. Bizony, Feri (megpróbálom én is minél többször leírni) sajnálatos módon aktivizálta magát politikai téren is, manapság épp nemzeti színűre stilizált pólókat árul az oldalán, aki pedig nem ért egyet a nagy divatnak örvendő hazafiaskodással, az szerinte egyenesen hazaáruló. Mindenki látja, hogy mi a helyzet az országban, de aki mégsem annak Feri majd most jól felnyitja a szemét Azt hiszem, észre sem veszi, hogy ő is ugyanúgy meg van vezetve, mint ahogy azt ő hiszi másokról. Úgy érzem, az ember nem attól lesz hazafi, hogy kokárdában, vagy trikolor nagymagyaros pólóban rohangál székházakat gyújtogatni, vagy zenész lévén különböző kétes kilétű szervezeteknek indulókat ír. Magyar betegség. Mármint túlzásba vinni valamit. És úgy érzem Feri ezzel a lemezzel, meg az elmúlt másfél élves tevékenységével túlzásba vitte önmagát, és érezhető, hogy behúzta őt is az információburjánzásból fakadó tanácstalanság, mely beszűkült, egyoldalú nézőpontok kialakulásához vezet..  

Én is szeretem a népi hagyományokat: a szolnoki Gulyás Fesztiválon, ha tehetem minden évben ott vagyok, tavaly nyáron a zalakarosi nyaralásomon pedig négy napig csak csülkös bablevest ettem, tesztelve a számos vendéglátóegységet, és a négy éves fiamnak is már a Kolompos együttes a kedvence. Pár hete pedig a Gyulai Pálinkafeszten tobzódtam, most hétvégén meg bejártam a Hortobágyot (tényleg) - de ettől még nem akarom megváltani a magyarságot, és bár másként gondolkodom, nem is tudom, szélsőségekhez pedig nem csatlakozom csak azért, hogy céljaimat elérjem. Nos, Feri megpróbálja. Az új lemez is nagyjából erről szól, már a címe is sokat sejtet, de igazából nem is várhattunk más folyamodványt az előzetes történések alapján. Kár, hogy nem jött össze a megjelenés március 15.-re, - az lett volna a nagy szám, én vártam is. De úgy látszik Feri későn kapcsolt, vagy nem jött össze a pénz. Jut eszembe: pénz. Számomra az is elég disszonáns, hogy a Saláta új szerverére a felhasználókon és rajongókon keresztül kunyerál némi pénzt, miközben politikai nézeteivel folyamatosan tömi ugyanezen közeg fejét. Hiába, a cél szentesíti az eszközt. Úgy gondolom, ennek nem itt lenne a helye. És még ő beszél arról, hogy mennyire befolyásolhatóak a mai fiatalok, akik ha meghallgatnak egy Bloose Broavaz kiadványt, mennyire rossz irányba terelődhetnek. A szűklátókörűség totális: aki kicsit is liberálisan gondolkodik, abból vagy meleg lesz vagy gonosz marihuána fogyasztó. Persze a sör / bor kombó közben folyhat nyugodtan, Feri itt oknak véli az eszközt. Pihekönnyű szökkenés a ló másik oldalára.  Mivel hősünk már nagyjából minden hazai előadóval összeveszett, aki számít, azért szinte egyedül kell megbirkóznia a magyarság ügyét taglaló témákkal. Olyan fajsúlyos kifejezések hangzanak el ezen az albumon is, mint forradalom, szabadság, haza, áruló, hazaáruló, na és persze azokért is szól pár szót, akik a vérünket ontották értünk. Az egész nagyon tömény és szájbarágós, buzdító jellegű, miközben jó lelkű, kedveskedő utcagyerek előadásának van álcázva, ami már önmagában is visszatetsző. Aki ismeri Feri előadásmódját, annak mondanom sem kell, hogy most sem fogunk szívrohamot kapni a produkciót illetően, hacsak be nem sokallunk közben a dogmatikus ürességtől. Feri szépen lassan, és érthetően (ez legyen a javára írva) beszél, mint mindig, ugyanakkor nem beszél semmiről, vagy legalább is nem tudni, mi lenne a megnyugató megoldás számára: forradalom? Meg sem lepődnék. Az a legrosszabb ezen a lemezen, hogy nem érhet semmilyen váratlan fordulat vagy meglepetés. Elindul egy dal, a kezdő hangok szépen és középszerűen fel is vannak vezetve, aztán előre kiszámíthatóan megszólal az előadó is, akinek képzettsége érezhetően fikarcnyit sem fejlődött az évek alatt. Sablon, sablon hátán, mi meg majdnem bealszunk, és az ehhez társuló fontoskodás csak álszentté teszi a produkciót. Az alapmentalitás, miszerint, ?aki nem ért velem egyet, az ne szólaljon meg?, szembetűnően megnyilvánul a Salátamagazin weboldalának fórumán, ahonnan is már több száz véleményt nyilvánító olvasót tiltott ki barátunk, amennyiben az nem értett egyet az elveivel. Pedig másféle véleménye mindenkinek lehet, többek között pont a fórumok azok a helyek, ahol az emberek ezt megvitathatják, és itt a ?vita? szón van a hangsúly - Feri azonban ezt nem tűri (Hányadiknál járok, számolja valaki?)   

Lehet, hogy tényleg inkább politizálnia kellene, ha már a rappeléshez ennyire nem ért, hiszen a szövegek ötletességben és frappánságban messze alulmúlja kollégáit. Tény, hogy a hazai hip-hopban jelenleg uralkodó kiskirályok szintén nem fedhetetlenek, és gyakran többet képzelnek magukról, mint amit tudnak (lásd: ?C.J.-Ismerd meg Ep 2009?, Killakikitt-?Ne sz@ra@kodj 2009?, vagy ?Hősök vs Barbárfivérek? és még vagy féltucat friss lemez). Ám míg náluk inkább az a zavaró, hogy nem kevés tehetségüket öntömjénezésre, és az olyan negatív kicsengésű felületek gyártására pazarolják el, mint ami a Feri félék által könnyedén betámadható - addig Fankánál a tehetség megléte is megkérdőjelezhető.

Az ?éppen, hogy valami szól hátul? zenékről meg ne is beszéljünk. Én vagyok süket, vagy tényleg majdnem minden dalban elcsépelt zongoradallamokat hallok? Ilyet már öt évvel ezelőtt is ciki volt gyártani, és nagyjából két- három órás zeneszerkesztési tudást vesz igénybe. Néha persze az egyszerűség célravezetőbb, itt úgyis csak támaszkodási talaj kell a fontos szövegeknek. De ha Mr. Hazafi nem ragadna bele saját dogmáinak pocsojájába, talán nem lenne csodálkozás, ha a vártnál kevesebben mennek el a soron következő koncertjére. De persze mindent meg lehet magyarázni vagy négy oldalon keresztül a blogunkban. Hát most nekem is sikerült dupla annyit írnom, mint általában szoktam. Úgy látszik, ragadós.

Röviden összegezve ezt a szokatlanul hosszúra nyúlt lemezkritikát, azt mondhatnám, hogy ez a saláta sajnos megfonnyadt, sokan pedig értetlenül állunk a felett, hogy egyesek még így is megzabálják. Rovatom lemezajánlóként szokott felbukkanni az elektronikus írótérben, ám ezúttal úgy érzem jogosan tettem kérdőjelet a szó mögé. Ez most kivételesen egy lemez nem ? ajánló lett, mivel szívem szerint inkább senkinek nem ajánlanám, hogy hallgassa meg Feri új lemezét, itt a ?rezervátumban?.

Tribe

Patrióta Magazin, 2009 Augusztus

 

Lemezajánló: Mikee Mykanic ? Szájborg 19+1 dal (Ck REcords)

 

            A téli évszakhoz kapcsolódó korai sötétedés jelenségének kellemes utóhatásával lepett meg minket a január: az angolhonba exportált Kocziha Mihály honfitársunk Mikee Mykanic név alatt produkált egy igazán eredeti albumot.,más dolga nem lévén a hosszú téli estéken.

            A ?Szájborg? már címében is kissé formabontó, melyhez, ha hozzávesszük a finomra hangolt lemezborítót, máris belemerülünk egy perspektív látószögű, magyar gyökerekkel rendelkező, ám erős szigetországi meglátással átitatott hip hop felfogásba.  A zenék is javarészt szakítanak a hazánkban megszokott sémákkal, érezni az anglikán underground mentalitást, ami az ottani hozzáállás szerint akár még populárisabbnak is tűnhet néhol, ám a hangulatok mindvégig ügyesen lavíroznak a fülbemászó dallamok, és az utca kövéről felfröccsenő, nyers ütemszerkezetek között. Ötletes megoldások, profin kidolgozott háttérzajok, bemondások, kutyaugatás, stb.., és felsőfokú keverés. Persze a brit hanghordozóktól már megszokhattuk a kiváló minőséget, mégis üdítőként hat a nagyságrendekkel szebb hangzásbeli megszólalás. Bárhol megállja a helyét. A főhős és a közreműködő srácok komplex előadásmódja bele van mártva egy jó adag wacuum eszenciába, és mivel valójában semmit nem tudok Mikee eddigi munkásságáról, simán elhinném, ha azt mondanák az egykori Warnin?Shotz-os Rat B-t hallom tizenévvel később. Néhol legalább is megtévesztésig hasonló a hangszín, emellé pedig oda van szórva egy kis ?hunglish? szóhasználat, eredeti ötletes rímekkel, sok vokóder és néhol túl sok lassított beszéd effektussal. A vokóderért egyébként piros pont, hiszen igen kevesen használnak mifelénk ilyesmit hiphop alapokhoz, annál inkább tőlünk nyugatabbra. A szövegek erős szexuális jellegű töltéssel, és a marihuána használatára utaló pozitívumfejtegetéssel rendelkeznek, de nem ragadnak le a semmittevős életérzés ajnározásánál, hanem túllépve azon próbálják főkuszba hozni a körülöttünk lévő torz világot. 

Mindenesetre a Szájborg egy masszív, a hagyományokkal részben szakító, különös hangzásvilágú lemez, amelyet bátran feltehetünk a leendő klasszikusok közé a polcra, ezzel is erősítve a London-Békéscsaba tengelyt.        

 

Lemezajánló: The Prodigy_Invaders must die 11 dal kb. 45 perc

            Rohanó világunk túlfeszítettségére jellemző, hogy én is csak véletlenül tudtam meg, hogy a napokban megjelenik az új Prodigy lemez, és újfent szembesültem azzal, hogy mennyire túltelített a zenei piac, ha már egy ilyen jelentőségű albumról is majdnem lekések.

Gyorsan pótoltam a házi feladatomat, és már megjelenés előtt egy nappal magaménak tudhattam a masszív hanganyagot.

A mára nem csak elektronikus zenei berkekben megkerülhetetlenné vált brit hármas fogat ezzel a lemezzel ismét mérföldkőhöz érkezett, nem hétköznapi karrierjük folyamán. Tudvalévő, hogy az ezt megelőző 2004-es lemezükre majd? egy évtizedet kellett várni a rajongóknak, amely tény sajnos már eleve magával hordozta a visszafogott sikert, hiszen amit ennyire várunk, az már biztosan nem kelt akkora hatást, becsapva saját érzékeinket. Nem is lett másképpen, hiszen a három stúdióalbumon túl lévő, a világ minden részét ?összeturnézó? alakulat jócskán kimerült testileg, szellemileg, ráadásul nem igen tudtak mit kezdeni azzal a ténnyel sem, hogy a századvég underground elektronikájában jórészt ők állították fel azokat az alappilléreket, melyeknél nagyobb hatást már nem igen lehet produkálni. Nem csoda, ha sokan nem értették anno a visszatérő lemezüket, viszont ugyanezen hallgatóknak üzenem, a Prodigy mára újra megtalálta önmagát. Szerencsére erre a lemezre csak négy évet kellett várni, ami egy ekkora kaliberű bandától valójában nem is pofátlanság, sőt, már ? már elvárható, hogy ennél sűrűbben ne is vonuljanak stúdióba, hiszen végig kell turnézni ismét néhány kontinenst. Az ?Invaders must Die? ráadásul megint csak 11 dalt tartalmaz, mindössze 45 perc körül mozog, és ilyen statisztika szintén csak a legnagyobbaknak nézhető el, de gy tegyük hozzá, hogy ez a 11 dal egytől egyig underground ópusz lesz hónapokon belül. Mint ahogy a kilencvenes években, amikor megjelent első lemezük az ?Experience?, majd a többi legendás album, melyek mind felforgatták a földalatti szcénát, és átírták az addig normálisnak vélt zenei kereteket. Nos, az új lemez nem fog azért akkora hatásfokon égni, de legalább sikerült felülemelkedniük a visszatérési lámpalázon, s így nyugodt kézzel, könnyed magabiztossággal nyúltak olyan zenei elemekhez, melyeket csak ők lehettek képesek ily módon összefogni. Mivel az elektronikában már nagyjából minden megtörtént, aminek meg kellett, ezért mit volt, mit tenni ? csakúgy, mint más legendás együtteseknél ? visszanyúltak a gyökerekhez, ez esetben a nyolcvanas évek sziget országi punk korszakához, ám a közönség úgy érezte, hogy ez a lépés túlságosan tömörré, sűrűvé tette zenéjüket. Most végre megtalálták azt a hiányzó esszenciát, amely által teljessé vált nem mindennapi hangzásuk, és egyben megmutatja az együttes új / régi irányvonalát, jövőjét. Ez pedig nem más, mint egy újabb csavarintás a múlton, ami abban nyilvánul meg, hogy az önmaguk által kreált 1989 körüli hangzást hozzák vissza a zenébe, a nyolcvanas-kilencvenes évek rave korszakából ismerős szintetizátorhangzás, ami mára már kissé banálisan is hat, de ha hozzávesszük a brutális gitártémákat, valamint a jócskán szétcsapott tört ütem halmazt, akkor máris megérkeztünk az évtized legkomolyabb trash robbanásához, a Prodigy új lemezéhez. Akinek elsőre nem jön át a zajos, koszos, vinnyogó, agyhártyaszaggató őrület, azt türelemre intem, mivel, mint minden később klasszikussá váló mű, ez is elvárja, hogy többször meghallgatva mélyebb rétegeibe ássunk. A lemez legnagyobb előnye véleményem szerint a dalokban elrejtett ?kiállásokban?, van, az olyan zenei megoldásokban, mely miatt méltán nevezték el a banda zenei főmágusát Liam Howlett-et a XXI. Század Mozartjának. Angol barátunk valóban zseniális érzékkel közelíti meg a megközelíthetetlent, jómagam, mint szintén zeneszerkesztő, leesett állal számolgattam, hány hangsáv lehet egy-egy dalban, és nem mindig sikerült összeadnom a képleteket. Nem szándékozom untatni az olvasókat szakmai részletekkel, de tény, hogy az úriember nagyjából háromszor annyi hangmintával dolgozik, mint mások, és ezt érezhetően át is látja. Ilyesfajta összetett zeneszerkesztésre csak a hip-hop berkekben ismert Public Enemy volt képes ?91 körül. Ha azt gondoljuk, hogy az első két ?klippes? dal, az ?Omen?, valamint a címadó szerzemény keményre sikerült, akkor váratlanul érhetnek a további dalok, melyek nem győznek egymás után gyilkosabbak, agresszívebbek lenni, mint az előző. A Prodigy még azt is megengedheti magának, hogy jól ismert mintákat nyúl le, mint például a ?Warriors Dance? című dalban a lemez közepén, melynek dobüteme egy- az egyben egy ?89-es jungle hangminta, amit aztán sok ezerszer felhasználtak már. Ennél nagyobb pofátlanságot csak Madonna követett el pár éve azzal a bizonyos Abba feldolgozással. De még ez sem zavaró, csupán két perc után még mindig nem esik le, hogy ez nem csak egy bevezetés, ez már maga a dal.

Az ?Invaders Must Die? tehát egy komplex zenei sűrítmény, kizárólag mindenféle stílusokra nyitott, edzett hallgatóknak, akiknek azért még így is óvatosan kell bánniuk a lemezzel, mert bizony egy nem várt pillanatban belénkharap.

Egyebek
Diavetítő